A város madártávlatból, Kékfrankos Krakkóban, új szobatárs

Betegségemből felépülve (kemény) egy napot dolgoztam, a következőről meg kiderült, hogy szabadnap, mert az óvónők készülnek az évkezdésre, még a gyerekek sem mennem oviba. Úgyhogy kicsit hosszabb szünet lett, mint amit terveztem. J

Ennek megörülve felkerekedtem és kirándultam egyet. Nem olyan messze a centrumtól van egy domb, amit Kopiec Krakusanak hívnak. Nem egy nagy túrát kell elképzelni és nem is egy nagy hegyet. Egy domb, ami kilátóként szolgál. Úgy látszik, Krakkóban nem kilátókból lehet megcsodálni a várost, hanem dombokról. J  Az egész városra rálátni innét, és gyönyörű a kilátás. Szerencsére szép napos, tiszta időm volt, így tényleg messze elláthattam és kedvemre bámészkodhattam. Útban odafelé is már emelkedett a talajszint, egy-két ház között kibukkant a belváros időnként. Elhaladtam pár régi épület mellett, és nem állhattam meg, hogy le ne fotózzam őket, mert olyan különlegesek voltak. A dombhoz, hogy odaérjek még egy gyalogos hídon kellett átmennem, hogy a gyorsforgalmi úton átkelhessek, de onnét már láthattam az úti célomat is. Igazi domb, ami kiugrik a tájból. Kacskaringós út vezet fel, de megéri a hosszabb úton menni, mint sem lerövidíteni pár helyen, mivel már felfelé is szép kilátás nyílik a városra. Ám természetesen a legszebb fentről a kilátás. Látni a Wawelt, a templomok tornyait, tavakat, bár a Visztulát eltakarják a házak, de a hegyeket nem. Mind a négy égtáj felé körbe lehet nézni. A dombtetőn eléggé fújt a szél, egy apuka a fiával sárkányt röptetett; alkalmas a hely az efféle mulatságokra. Több kirándulóval is találkoztam, mindenkit megérintett a hely varázsa. Nincs messze a városközponttól, akár mindennap feljöhet ide az ember. A domb aljáról is szépen látszódik Krakkó, az igazán profi esküvői fotóra vágyók még ide is eljöttek. Mikor pedig mentem lefelé a dombról találkoztam még egy fotóssal és jegyespárral, bár ők még extrémebb helyről jöhettek, mert valami bokros helyről másztak elő. J

Távolról a domb

És a csodás Krakkó

A baloldali álló árnyék én vagyok :)

Péntek estére pedig az egyik óvónő a lakásukra szervezett egy kis vendégséget. A horvát fiúval egyetemben engem is meghívott és én el is mentem. A külvárosban lakik a fiatal óvónő a barátjával, és kollégáit hívta meg egy kellemes vacsorára, estére. Másodikként érkeztem, így még azt is láthattam, hogyan készül a vacsi. Nagyon barátságos lakásuk van, kis mécseseket gyújtottak, gramofon díszeleg egy polcon, és kiskutyájuk várja érdeklődve a vendégeket. Bár lengyel tudásom továbbra is csak a köszönésekig, köszönöm és egészségedréig terjed, de azért már megértem, hogy milyen témáról lehet szó. Ennek ellenére azért nagyon örültem, hogy vendéglátóm barátja angolul is beszélgetett velem, időnként fordította a beszélgetéseket. Később két óvónő ült le mellém és ők is beszéltek hozzám angolul, nem éreztem magam kirekesztettnek. Páran férjüket, barátjukat is elhozták, sőt az egyik óvónő gyerekeit is megismerhettem. Vendéglátóink Sri Lankán voltak nyaralni, sokat meséltek a különleges szigetről, az utazásaikról. A férfi pedig vacsora után, mikor már egy-ketten elmentek és épp mellettem ült, egy útikönyvet mutogatott nekem. Eddigi tudásom Sri Lankáról, köszönhetően neki, igencsak megugrott. Így megtudtam, hogy portugál, holland és angol gyarmat is volt a sziget, jó meleg van az országban, és a helyiek nagyon barátságosak, kedvesek. Sőt annyira, hogy egy vízeséshez, csak úgy jóindulatból, elkísérte a párt egy helyi lakos és nem kért semmit sem cserébe az idegenvezetésért. Ám engem is kérdezgettek szeretett hazámról, a híres lengyel-magyar barátság mondatot el kellett szavalnom, és egy-két ételről meséltem. Közben megtudtam, hogy Budapestet mennyire szeretik, és Lasló a Lászlót, Pecs pedig Pécset jelenti. Még egy lengyel nyelvtörőt is elmondtak, én meg a Mit sütsz… kezdetűt mondtam el. Bár nem volt tökéletes, de kivételesen kihasználhattam, hogy nem értik mit mondok. J És mindehhez Kékfrankost ittunk. J Ugyanis a fiatal pár Budapesten szállt át Sri Lankáról visszafelé és vettek két palack bort ott. Így nemcsak meséltem Magyarországról, hanem hazai ízekben is részesülhettem.

Az este tehát kellemesen telt, végre nem gyerekzsivajban váltottam egy-két szót az óvónőkkel. Bár nem mindent értettem, de azért azt megértettem, amikor az egyik kollégát ugratták azzal, hogy én milyen jól odataláltam a lakáshoz, ellenben a lengyel vendég nem. Örülök, hogy jól tájékozódom. J Így aztán egy újabb szép emlékkel gazdagodhattam.

A következő élményemig sem kellett sokat várnom, egészen ma, vasárnap délelőttig. Szobatársam már korábban szólt, hogy valószínűleg érkezik egy új lány is a szobába, de eddig senki sem jelentkezett. Ma reggel viszont beállított az új lakótárs. Épp misére készülődtem, mikor kopogott valaki. Kinyitottam és egy lány állt ott a szüleivel és közölte, hogy itt fog lakni. (Remek, gondoltam magamban. Így is elég kicsi a szoba, nem hogy 3 embernek…) Megmutattam neki az ágyát, ami törött és eddig pár saját cuccot tartottam rajta, amiket gyorsan el kellett onnét tüntetnem. Szegény első szobatársam még aludt, de az új lány érkezésére felkelt és ő is elkezdett rendet rakni. Mikor én érkeztem, akkor is aludt. Lehet, hogyha jönne még valaki, akkor is álmából üdvözölné őt. J A lányról aztán kiderült, hogy szintén ukrán, és az egyetemen fog tanulni. Kedvesnek tűnik, remélem jól kifogunk jönni.

Wegry! Magyarország! Egy csöpp hazai az idegenben

Az óvodában napról napra otthonosabban mozgok. A legtöbb gyerek nevét már tudom. Persze nincs olyan nehéz dolgom, mivel sok ugyanolyan nevű fiú, lány jár az oviba. Például Kubából minden csoportban van egy biztosan, de a Franek is elég népszerű. A lengyelek szeretik rövidíteni a neveiket, ugyanis a legtöbbször a beceneveiken szólítják egymást. A Kuba a Jakubból jön ( a Jakub még egyszer nem hangzott el), a Franek pedig a Franciszekből. De minden névre és emberre igaz ez. A Gabriellatól elkezdve, a Lenan át, egészen az Adamig, és az óvónők egymást is a rövidebb neveiken hívják. Egyébként a lengyelek is tegezik, magázzák egymást, a Pani-t használják a nőknél az Önre (vagy inkább a Miss/Ms/Missis-re, mivel a név előtt szerepel, a gyerekek is így szólítják az óvónőket pl. Pani Magda) és a Pan-t pedig a férfiakra, de abból nincs sok az oviban. J Mostanra már a napirendet is megszoktam, de a nagy zsivajokhoz kevésbé szoktam hozzá. Ebédszünetben örülök, ha nagy ritkán üres az ebédlő és csend van. J

A gyerekek is nagyobb bizalommal vannak hozzám, jobban ismernek, és gyakrabban kérnek meg, hogy segítsek ebben-abban. Vegyek le valamit a polcról, menjek le velük és hozzuk fel együtt a lent felejtett játékot, adjak még a fagyiból, pudingból, levesből… (Ha valami igazán finom van, akkor akár képesek és átnyúlnak mindenen, bele a tálba, amiből osztogatnám az ételt. És néha kiabálnak is, hogy menjek már vele oda: Zita,Zita… Lody, lody… azaz fagyi, fagyi…… én meg elepedek egy gombócért közben……J ) Van egy-két lány, akik nagyon aranyosak velem, időnként jönnek és hozzám bújnak, vagy az ölembe ülnek. És mondták már, hogy I love you. J Egyik reggel pedig az egyikőjük úgy fogadott, hogy megfogta a kezem és azt mondogatta, hogy a testvére vagyok. De a fiúk is jobban kedvelnek, van egy kissrác, aki állandóan valami csínyen töri fejét, szegényt gyakran felállítják a foglalkozásokról és az ajtó mellől kell végignéznie, amíg a többiek valamit ügyködnek. Eleinte ő is mindig elküldött, hogy NO, NO, pedig csak segíteni akartam, de most már ő is megkér, ha kell valami, például ha kérdezem, hogy Water? - kérnek-e vizet ebédnél, akkor készségesen tartja a poharát. Egy másik fiú pedig az asztalnál rajzolgatott valami Angry birds-öset, én mellette ültem, ő pedig időnként lengyelül magyarázott valamit, hogy mi történik éppen. Mert nemcsak képet csinált, hanem eljátszotta papíron az eseményeket. Nekem meg eszembe jutott, hogy gyerekeknél a rajzolás az élménnyel jár együtt, nem a kép minősége, a rajz a fontos, hanem az, amit átél vele, például, hogy hány pontot ér el,ha lelövi azt a malacfejű szörnyet. Aztán felálltam, hogy menjek haza és a kisfiú felnézett, hogy hova megyek, mire mondtam, hogy mennem kell. Úgy látszik én is részese voltam a játéknak, hisz feltűnt neki, hogy felállok.

A héten azonban a szokásosnál több élményben volt nekem is részem az oviban. Ugyanis a gyakornokoknak kell tartaniuk az országukról valamiféle előadást, foglalkozást. Nekem is elérkezett a pillanat, hogy ezt megtegyem. Először is plakátot kellett készítenem. Igyekeztem olyan képeket választani, amik a gyerekeknek is érdekesek lehetnek. A pulit külön meg kell említenem, mert nemcsak érdekes, hanem elfogult is vagyok vele kapcsolatban, hisz a saját kutyánk is puli, szóval ezzel az állattal még később is találkozhattak a gyerekek. J Az ovi egyik bejárati ajtajára került ki a plakát kedden, így mindenki tudhatta, hogy valami lesz majd pénteken. Mentor óvónőnktől kaptam útmutatást, hogy mit is kellene csinálnom pontosan. Egy prezentációval kellett készülnöm, sok képpel, érdekességgel (mégiscsak gyerekekről van szó), és valami kis foglalkozással. A héten ezzel foglalkoztam, lelkesen készítettem a PowerPoint bemutatót, kiélhettem minden fantáziámat és végre berakhattam egy-két animációt a diavetítésbe, például, beúszik, belebeg, pörög egy-egy kép. (Mert azért hogy nézne ki egy-egy komoly, tudományos pszichológiai referátumom ilyenekkel? De azért az időnkénti viccesebb képeim ellenére nem panaszkodhatom. J ) Csütörtökre nagyjából be is fejeztem a munkát, kitaláltam, hogy mi lesz a foglalkozás, mi tetszhet a gyerekeknek. Aztán csütörtök délután kb. félórával a munka befejezése előtt ért egy kis meglepetés. Újabb dekoráció! A technika amúgy sem a kedvenc a családban. J Egy idősebb nő, aki az oviban dolgozik, és nem tud angolul, arra kért, hogy csináljak újabb dekorációt péntekre, ugyanis van egy kissarok, ahol mindig az aktuális témájú hétnek megfelelő jópofa dolgokat készítenek az óvónők. Szóval a hölgy mutogatta a sarkot, mások segítségével én is megértettem, hogy mit akar. Megkért más óvónőket is, hogy segítsenek, de ők nem repestek az örömtől, hogy egy olyan országról csináljak valamiféle dekorációt, amit nem is ismernek. Én pedig elég ideges lettem; tőlem várnak valami kreatívat, ott, abban a pillanatban! Ha legalább több időm lett volna! De másnap reggelre készíteni kellett valamit. Első kétségbeesésemben a magyar zászlón  (és pulin) kívül nem sok minden jutott az eszembe. Az egyik óvónővel ötleteltünk valamit, ő azt mondta, nyomtat egy-két képet, én pedig délután készítek valamit. Miután ezt megbeszéltük, gyorsan csináltam egy zászlót a sarokba, majd összeszedtem cuccaimat és elindultam vásárolni, hogy készítsek valami kis díszítést. Persze használhattam volna az ovi kellékeit is, de leginkább arra jött jól ez az idő, hogy kiötöljem, mihez kezdjek. Jött egy-két ötletem és annyira nem bonyolítottam túl. Miután vettem egy pár cuccot, visszabuszoztam az oviba, fél hat körül, ekkor mentek el az utolsó gyerekek és a takarító személyzet készülődött utolsó munkájára aznap. Én meg fogtam magam és felmentem az egyik üres csoportszobába és neki álltam bütykölni. Szépen sütött a lemenő nap, ekkora már meg is nyugodtam, kevésbé zavart, hogy az utolsó pillanatban várnak tőlem valamit, céltudatosan vágtam, ragasztottam. Munkám közben csupán egy apuka és fia zavart meg, egy játékot vesztettek el, illetve Hitchcock egyik madara akart berepülni, pontosabban ráülni a ferde ablakra, de valószínűbb, hogy a Szentlélek jött segítségemre. J Később pedig a takarítónők kezdték el munkájukat fenn, és nagyon megértőek és barátságosak voltak velem. Pár órán belül el is készült a mű, másnap még egy-két nyomtatott fotóval egészült ki. Csináltam zászlót, színes szalagokból is, pulikutyát, leegyszerűsített Szentkoronát, Dunát a sálamból és a Lánchidat plakáton alkottam meg (ez többeknek tetszett). Így aztán végülis lett valami, nem olyan profi, mint amilyet az óvónők szoktak csinálni, de hát én nem is ebben vagyok jó. (Sajnos ha magyar verset, vagy a bogbejegyzésemet teszem ki, azt nem hiszem, hogy értékelték volna J ) A hölgy, aki fontoskodva kért meg, hogy ezt megtegyem, végül megköszönte. A további izgalmat az jelentette még, hogy nem tudtam, hány foglalkozást kellene tartanom, milyen csoportoknak. De még épp időben, péntek este, 10 óra után, azt is megtudtam.

Majd elérkezett az én napom, péntek. Reggel egy jó kis lengyel pereccel szereztem magamnak erőt, és készültem az előadásomra. Két kiselőadást tartottam, először a nagyobbaknak, összesen 4 csoportnak fél órát, majd a kisebbnek, 2 csoport, 20 perc. Kaptam projektort, volt vászon, amire lehetett vetíteni. A gyerekek leginkább ezt élvezték. A projektor előtt ültek, így a kezeikkel, testükkel belenyúlhattak a képbe, még a vetítésem előtt, nagy élmény volt nekik. Aztán elkezdtem mutogatni a képeket, pár megjegyzéssel, az angoltanár fordított is. Olyan sokat nem mondtam, nagy zsivaj volt, a gyerekeknek nagyon tetszettek a képek, úgy éreztem sikerült jókat választanom. Láthatták Sopront, az egyetememet, pulit, és tettem be egy-két személyes fotót is, amiken nagy örömmel ismertek fel a kicsit, kiabáltak és mutogattak, hogy Zita, Zita. J Körbeadtam egy Rubik kockát, az is tetszett nekik, volt egy kis zene is és a végén foglalkozásként néptáncoltunk. Mutattam egy-két általam is rég elfeledett lépést, az ovisok meg ugrabugráltak. Jó volt látni őket is és az óvónőket is, ahogy magyar népzenére ropják. Ezután ez a csoport rajzolt is jó pár képet Magyarországgal kapcsolatban, főleg zászlókat, Dobos tortát, de láttam Puskás Öcsit is és a Balatont is, amiről kiderült, hogy már elég sokan voltak ott a gyerekek és óvónők közül is. A kisebbeket annyira nem kötötték le a képek, de a Rubik kocka és a tánc szerintem még nekik is tetszett. Ezek után mondta pár óvónő, hogy szerintük szuper volt, én is úgy érzem, hogy rendben volt az egész. De az biztos a horvát fiúnak már könnyebb dolga lesz, kitapostam előtte az utat.

Szóval szerintem sikeresen bemutattam kis hazámat a kis lurkóknak és szerintem élvezte is mindenki. Kedvenc csoportomból a bemutató után odajött hozzám egy-két lány, és mondták nagy szemekkel, lágyan, hogy „ Zita, I love you!” Egyikőjük pedig azt hitte, már megyek haza, mutogatta, hogy utazom autóval és igen szomorúnak tűnt, de mikor mondtam, hogy nem megyek még, nagyon megörült ennek. És én is annak, hogy valami kis aprócska nyomot hagyok bennük, mégha el is fog ez halványulni, amint kiteszem a lábam az országból. Végezetül pedig csak hab a tortán, hogy a sikeres hét után, a család látogatása elmúltával belázasodtam még aznap este….. 

Családom és egyéb......

Már elég régen írtam bejegyzést, eddig történtek az események, nem volt időm, de most eljött az ideje, hogy pótoljam a lemaradásomat és persze betegen úgysem tehet semmi mást az ember.

Múlt héten meglátogatott a családom Krakkóban. Már nagyon vártam őket, a Skype-oláson kívül már 6 hete nem láttam őket, a képernyő pedig azért valljuk be nem pótolja az igazi embereket. Szerda délután érkeztek és mire én visszaértem az oviból a kollégiumba, addigra ők is ott voltak. Szerencsére a koliban turisták is megszállhatnak a nyáron, így szüleim és tesóim is itt laktak, csak a jobb szobákban, ahol nemcsak tv, hanem saját fürdőszoba is van (ami egy idő után eléggé hiányzik nekem). Tehát egy emelettel feljebb voltak, egészen a lefekvésig együtt tölthettük az időt. Összesen négy teljes napot töltöttünk el együtt. Csütörtökre szabadnapot kértem, péntek pedig augusztus 15-e lévén, nemzeti ünnepnap, amúgy is szabad volt. Családommal sokat sétáltam a városban, a Visztula partján, ettünk egy olasz étteremben nem messze a Mária templomtól, ahol nagyon kedvesek voltak a pincérek és hangulatos volt a hely. A zsidónegyedben (Kazimierz) beültünk egy kávézóba, ahol a falon rabbik képei lógtak, régi órák mutatták az időt és zene szólt. Ezen kívül a szállásunk büféjében ebédeltünk, és családom is kipróbálhatott egy-két lengyel ételt. Most már ők is tudják, milyen kajákon élek itt. J A krakkói Nemzeti Múzeumba is ellátogattunk egyik nap, ahol először is a Kubrick időszakos kiállítást tekintettük meg. Nagyon érdekes, sok fotón, képen keresztül mutatja be a kiállítás Stanley Kubrick rendező munkásságát, filmjeit. Egészen eddig én nem is tudtam, hogy ő kicsoda, de nálam műveltebb testvérem és apukám igen. A neves rendező leghíresebb alkotása a 2001:Űrodüsszeia. Eredeti kosztümöket lehetett megnézni itt, kamerákat mutattak be, és más filmjeiről is rengeteg kép, tárgy volt. Többek között a Lolitáról, Spartacusról, Ragyogásról is voltak poszterek, ruhák, és a művész Oscar díját is láthattuk. A kiállításon betekinthettünk egy-két forgatókönyvbe Kubrick saját megjegyzéséivel egyetemben. Volt egy nagyobb terem, ahol mintha egy űrhajóban lettünk volna a székekbe beülve filmrészleteket nézhettnük, a falra videókat vetítettek. Szóval egy nagyszerű, igényes és szórakoztató kiállítás volt, nem csoda, hogy ezek után kíváncsi lettem a filmekre. J

                                                                  Kubrick selfie J

Stanley Kubrick rendezői széke

 Lengyel vitézek a végeken

A múzeumban még megnéztünk egy első világháborús tárlatot, ahol kisebbik öcsém remekelt, azzal, hogy egy-egy egyenruháról kapásból megmondta, hogy német, francia, vagy esetleg török. Aztán Andrzej Wajda filmjeinek plakátjait csodáltuk meg, és megállapítottuk, hogy meglepően sok magyar plakátot hoztak erre a kiállításra. Majd a 20.századi művészekkel zártuk a múzeumi napot. Ám ezekről inkább nem beszélnék, mert nem tetszett, de nem is értek hozzá.

A nagy kirándulás, amire sor került még, az Zakopane volt. Azt egyszerűen nem lehet kihagyni! Ha Krakkó környékén jár valaki mindenképpen menjen el oda! És nem csak azért, hogy ő is élje át a 3 órás dugóban közlekedést, érezze mennyit szenvedtünk, hanem mert tényleg megéri. Szóval a 100 km-t, kicsit több idő alatt tettük meg kocsival, mint gondoltuk. Sok autó volt, több helyen lassan haladtunk, vagy csak lépésben. Gondoltuk, biztos 15-e miatt, mindenki megy kirándulni, a hosszú hétvégét Zakopaneban tölteni. Mint aztán mástól megtudtuk később, máskor is sokan járják ezeket az utakat, volt akinek ez a táv 3,5 óráig tartott. De azért szerencsésen megérkeztünk, a városközponttól kicsit távolabb álltunk meg, inkább a gyaloglást választottuk ekkor már. Sajnos az időjárás előrejelzés nem jött be, esőt kaptunk napsütés helyett. Egy kisétteremben bigoszt ettünk (tipikus lengyel étel, káposztából, húsból készül). Majd sétáltunk a városban, láttuk a híres piacot, és természetesen a rengeteg turistát. Zakopane a Tátrában fekszik és egy híres gorál város. A gorálok egy népcsoport, akik a hegyekben élnek, hagyományaikat máig őrzik. Stanisław Witkiewicz krakkói művész tervezett házakat, villákat népi motívumaik, díszítéseik alapján. A házakat a fafaragások, fazsindelyes tetők jellemzik, és nincs két egyforma épület, valahol mindeig van egy új kiugró tető az ablak fölött.  Hosszú utunk közben megfigyeltük, hogy nemcsak a lakóházakat díszítik és tesznek rá minél több tornyocskát, vagy kiugró ablakot, hanem a legelőn álló kunyhókat is egyedivé varázsolják az ácsok. Zakopaneban így aztán több igen szép házat csodáltunk meg, és a piacon pedig a híres sajtokat, kendőket, egyéb csecsebecséket vettük szemügyre miközben átvágtuk magunkat a tömegen, hogy a siklóhoz érjünk, amivel aztán felmentünk a hegyre. A Gubalówkának nevezett hegyre mentünk fel, ahol továbbra is esett az eső, de azért szép kilátás nyílt a tájra. Sétáltunk egyet az ittlévő házak és éttermek között is, és beültünk egy kávézóba, ahol a ház, szintén fából készült, nagyon kedves volt a kiszolgáló hölgy, bár nem beszélt idegen nyelvet és a rádióból a Neoton egyik számát játszották. J Hazafelé kicsit gyorsabban mentünk, de azért továbbra is nagy forgalom volt az utakon. Szóval, (azt hiszem ez a családban közmondássá fog válni) senki ne hagyja ki Zakopanet! J

Zakopane-i ház

Sétáló utca 

Hegyekkel, Zakopaneval a háttérben

Élőben Krakkóból…. Tour de Pologne

Avagy bringára fel! Hajrá Rafał Majka!

Köszöntök mindenkit a 71. Tour de Pologne utolsó futamán! Krakkóból jelentkezik tudósítónk, a neves verseny 7. napján. A lengyel kerékpáros verseny a végéhez ér, nincs más hátra mint ez a krakkói szakasz, mely egyéni időfutam. Kezdődjön hát a mindent eldöntő verseny, induljanak a biciklisek Krakkóból, a Rynek Glównyról Wieliczkába, hogy aztán visszatérjenek a főtérre, ahol sor kerül majd a díjátadóra!

A Tour de Pologne a lengyel kerékpáros verseny, és 1928 óta rendezik meg és 2004 óta UCI World Tourban is benne van, ezzel a Tour de France-szal egy vonalba emelkedett. Összesen 7 futamot tartottak az idén, különböző helyszíneken, különböző pályákon, hegyeken, síkságokon. A 2014-es verseny beírta magát a történelem könyvekbe és az újságok címlapjaira, és nemcsak a jégesős, viharos kezdéssel, hanem valami egészen mással. No, de ezt majd később. J Maradjon valami izgalmas is a végére. Olyan nagy szerencsében volt részem, hogy az utolsó napon lehetettem kint és láthattam, részese lehettem a krakkói időfutamnak.

A rangos esemény következtében a városban rengeteg ember keringett, a szokásosnál több magyar hangot hallottam, még egy csoporttal is találkoztam (ennyi magyart már rég láttam együtt). Autókból is volt elég és mikor fél egy körül a Wawel aljához értem, már a kordonok is álltak, nem lehetett mindenhol átmenni egyik oldalról a másikra. Ekkor még nem állt tömeg és leste az utat, de azért már elegen bámészkodtak, és mint kiderült a Mini Tour ment éppen, így egy-két bringás már volt az úton, de ők csak a Nutella támogatásával megrendezett kisversenyen vettek részt. A Főtér teljesen más formát vett fel, mint rendesen. Az első, ami szembeötlött az az autók voltak. Mindenféle. Rendesen nem lehet kocsival bemenni, de most a csapatok kocsijai, kamionok, VIP autók álltak mindenhol. Aztán a szponzorok feliratával ellátott felfújt nagy gömbök álltak szerte a téren, csinos kis sorfalat alkotva. A Posztócsarnok egyik oldalán többféle stand állt, ahol a támogatók árultak ezt-azt, tartottak programokat főleg gyerekeknek. A másik oldalon pedig az emelvény volt, ahová a győztesek állhattak, a TV-sek elkerített részei, mindenféle bódé, emelvény a zsűrinek, szervezőknek. A téren körbe a pálya futott, kordonnal elkerítve, a startnál és a finisnél egy-egy felfújt óriás kapu állt. Volt pár kivetítő is, és azt hiszem a szokásosnál több étteremnek voltak asztalai kint. Az egész Rynek Glówny nyüzsgött, emberek, szervezők, turisták jöttek-mentek. Ennyi rendőrrel és főleg motoros rendőrrel még nem találkoztam, mint itt. Sok biztonságiőr is ácsorgott, fotósok helyezkedtek, kamerákat állítottak fel, technikai stáb dolgozott ezerrel. Én is elhelyezkedtem, a startkapuval szemben, úgy tűnt elég jó kilátásom lesz az induló versenyzőkre. Közben mindenféle embert láttam, időseket, gyerekeket, férfiakat, nőket, bicikliseket és egyre többen lettek körülöttem, már mindenki nagyon várta, hogy elinduljon a verseny. Még a rajt előtt pár órával azért lehetett látni elsuhanni egy-egy biciklist, nevezetesen a versenyzőket. Akit először megpillantottam, azt hiszem nem volt más, mint Rafał Majka. Ő egy lengyel kerékpáros, a Tinkoff-Saxo nevű csapat sikeres versenyzője, a francia körversenyen is szépen szerepelt, a lengyelek hőse. Eddig 2 szakaszt is megnyert a Tour de Pologne-on, és nagy szó lenne, ha megtudná nyerni az egész versenyt. Nagy zavaromban nem is tudtam lefotózni, és csak egy villanás volt az egész, de azt hiszem ő volt, és még észre is vett, mert eléggé egyedül álldogáltam akkor és ő arra felé nézett. Rajta kívül több kerékpáros is elhaladt párszor előttem, gondolom bemelegítettek, ismerkedtek a krakkói pályával.

3 óra, a rajt előtt egy negyedórával ledőlt a startkapu. Vicces volt, ahogy a biztonságiak szeme láttára leeresztett, és szépen keresztbe elfeküdt az úton. Egy 10 perc után aztán jött a technikai stáb és megcsinálták. Bakik mindenhol vannak. J Így azt hiszem később indították a versenyzőket, de nem éreztem később csúszást a programban. Egyesével mentek, hiszen itt az idővel versenyeztek, nem a többiekkel (na jó azért velük is, csak ez nem a látványos előzgetős, szökevényes futam) mindenki előtt egy motoros ment először, aztán jöhetett ő maga, a kerékpáros, aztán a csapat autó következett, némelyiknek pótbicaj volt a tetején és a versenyző neve volt előre kiírva. Így legalább néhányukat be tudtam azonosítani. Mindenkit megtapsoltunk, de a lengyeleknek jobban kiabált a közönség. Főleg a CCC nevű csapat tagjainak drukkoltak nagyon.

Mivel elég sok versenyző volt, és körülbelül 10 percenként indították őket, így egy idő után már nemcsak az indulóknak, hanem a visszaérkezőknek is lehetett drukkolni. Míg a tér egyik felén elstartolt valaki, a másik felén, a Mária-templomnál érkezett valaki. Beszereztem két felfújt, szurkolóknak készített cuccot, amit összeütögetve lehet még hangosabban tapsolni, és átálltam máshova, hogy befutókat nézzek. Először egy motor, majd mögötte nem sokkal a gyorsan tekerő kerékpáros. Mikor elzúg a motor, elkezd tapsolni, dübörögni a közönség, a kordonokra feszített műanyag táblákat üti mindenki, kiabálás hangzik. Szurkolunk, bíztatjuk a beérkező versenyzőt. A dörömbölés, tapsolás végigfut a nézőkön, először a tőlem távolabb állók kezdik, ők már látják a biciklist, aztán pedig mi kezdünk rá, mikor hozzánk ér valaki. Nagy hangulata van a versenynek, és itt nem volt ellenség, aki ellen drukkoltunk volna, mindenkinek örült a közönség, mindenkit a legjobb idejére bíztattunk.

Egy idő után lesétáltam a Wawelhez. Visszafelé arra húztak el a biciklisek, itt már nem állt tömeg, könnyen találhattam magamnak jó helyet és kicsit kísérletezgettem, hogyan tudnék jó fotót csinálni. Aztán a pályával párhuzamosan haladtam visszafelé én is a térre, és 6 órakor megnéztem az utolsó versenyzők rajtját is. Ekkor már nem fértem olyan közel a kordonhoz, a kivetítőről láttam a biciklisek arcait, a keresztvetést még mielőtt legurult volna a kis emelvényről és indult volna Wieliczka felé. Az utolsó rajtoló Majka volt. Az összetettben legjobb helyen állók indultak utolsónak, így mindenki gondolhatja hol állt Majka. J A téri közvetítő lement a sátorba és onnét hívta fel Majkát, és buzdította a közönséget. Rafał.. mire a lengyelek: MAJKA. Rafał… MAJKA. Rafał… MAJKA!!! Ő is keresztet vetett, majd elindították őt is. A nézők üdvrivalgásban törtek ki és már indult is mindenki a tér túloldalára, hogy egy félóra múlva viszontláthassa őt.  Én is beálltam egy jó helyre, és én is végig drukkoltam minden befutónak. És valóban nem kellett egy félóránál többet várni, érkezett Majka! Hatalmas kiabálás, éljenzés volt. Videót készítettem róla, de nem lett túl jó, még az sem látszik rajta, ahogy kidugja a nyelvét a lengyel. Ahogy elszáguldott előttünk, sarkon fordultunk és rohantunk át a másik oldalra, hogy le ne késsük a díjátadót. Közben a kivetítőn az épp csak befutott és elfáradt Majkát lehetett látni, még interjút is adott. A hatalmas tömegen keresztül verekedtem magam és egy kicsit szellősebb helyen állapodtam meg. Ráláttam a pódiumra és vártam az eredményhirdetésre. Természetesen ekkor már mindenki tudta, hogy Majka nyerte meg a versenyt, az édesanyja is mondott pár örömteli mondatot. Közben pedig ismét kiabáltuk, hogy MAJKA, MAJKA a kommentátor bekiabálásaira. Aztán elkezdődött a díjátadó. Átadták a mai futam győztesének a díját, Vandewallenek, aki 29 perc 18 másodperc alatt teljesítette a távot. Aztán a legjobb hegyimenő, legtöbb pontot elérő és legjobb csapat, valamint sprinter is átvehette a díját, és megkaphatta a puszit a lányoktól. J És természetesen a győztes is dobogóra állhatott, aki az egész versenyt megnyerte, akire mindig emlékezni foglak, és aki nem más, mint Rafał MAJKA!!! Lelkes taps és kiabálás között lépett fel a dobóra és a verseny hivatlos oldaláról szeretnék idézni most:

„When Rafal Majka stepped on to the podium in the square in Krakow and donned the yellow Skandia jersey raising his arms to the sky in triumph, just one word could be heard echoing through the roar of the crowd…“dziekuje”, that is to say, a thanks from the fans to their champion who has taken Poland to the apex of world cycling. „

(Amikor Rafal Majka a krakkói tér pódiumára lépett és felvette a sárga Skandia trikót, diadalmasan az ég felé emelte a kezét, csak egy szót lehetett hallani a visszhangzó tömeg üvöltéséből: „köszönjük”, a rajongók háláját, köszönetét a bajnoknak, aki Lengyelországot megtette a világ biciklizésének a csúcsává.) forrás: tourdepologne.pl

Nagyon megható jelenet volt. Azért fontos a lengyeleknek, hogy Majka nyert, mert amióta WorldTour lett ez a verseny (2004), még nem nyerte meg lengyel a Tour de Pologne-t. Igazi egységbe hozta a közönséget és a lengyeleket Majka és történelmet írt. Bár nagyon örült mindenki, meg lelkesen tapsoltak az emberek, de azért nem olyan nagy hévvel és lendülettel ünnepeltek, mintha mondjuk Olaszországban egy olasz focimeccset néztem volna. Ennek ellenére a lengyelek szeretettel skandálták a himnuszt és tapsolták a hős Majkát.

Fantasztikus élmény volt, több száz szurkolóval részt venni egy ilyan rangos eseményen. Felejthetetlen hangulata volt a versenynek, örülök, hogy láthattam ennyi klassz biciklist, és ha Majkát említik valahol, elmondhatom, hogy ott voltam, mikor megnyerte a Tour de Pologne-t.

Így a rengeteg kép mellé egy igen csak szuper emléket kaptam, sőt találtam egy elhagyott borítékot is, benne az előző napi verseny hivatalos eredményeivel, indulók névsorával. J  

Most pedig következzék egy képes beszámoló is:

Színes szponzor gömbök a Rynek Glównyn

A pódium, ahová a győztesek állhattak

Standok, nézők

Az óriás kivetítő a Mária-templom lábánál és az utolsó kanyarnál gyülekező közönség

Balassi Bálint előtt is elhaladtak

Startkapu

És amikor összeomlott

Rajt!

Csapatautó, versenyző névvel 

Fotós hadsereg

Az elstartoló a kivetítőn

Ilyennel vertem én is az ütemet

A Waweli befutó

Az utolsó 1 km megkezdése

A Szent Péter és Pál székesegyház szentjei is drukkolnak

Szerintem benne voltam a TV-ben

Majka felkészül, mindenki drukkol 

Lelátó a célvonalra

Majka utolsó pár száz métere

A győztes a távolból, rajongóival, közönségével körülvéve

8 óra munka...

Ami igazából csak 6 „kőkemény” munka. Ám ha hozzá vesszük az utazást, akkor megvan a 8 óra. Ugyanis az óvoda, ahol dolgozgatok, Krakkó egyik külvárosában van és kb. 1 óra alatt érek ki a szállásomtól. Közben utazom villamoson, aztán meg a horvát fiúval közösen folytatjuk utunkat buszon.  Szerencsére elég jó a tömegközlekedés itt, nem kell sokat várni egy-egy villamosra és a buszok sem zsúfoltak. Érdekesség, hogy jegyet szinte mindig automatából tud az ember venni, nagyon-nagyon ritka, hogy a sofőrtől vesznek az emberek. A buszokra bárhol felszállhat az utas, nem a vezető hitelesíti a jegyet, hanem lyukasztani kell mindenhol. Ellenőrök pedig bárhol felszállhatnak és ellenőrizhetnek, de ők legalább tudnak angolul, nem úgy, mint az irodában, ahol bérletet kellett vennem. Szóval az utazás egész kellemes, ahhoz képest, hogy reggel van, de mindig felvidít, hogy elhaladunk az Irgalmasság Bazilika előtt és láthatom a nagy tornyát. A buszos úton meg egy-két érdekességet is észrevettem már. Például tábla jelzi, hogy hol található meg Krystina, de őt csak akkor keresse fel valaki, ha aludni akar nála. Ugyanis Krystina egy hotel. J Aztán a Kopárnak (10-es út, étterem-csárda, ami után le kell szállni az egyetemhez Piliscsabán) van egy kistestvére. Mini Koparka-nak hívják és kotrógépet lehet bérelni. Egy szóval az utazás eltelik valahogy, nem olyan hosszú.

Az óvoda egy magán ovi, és hivatalosan angol-művészeti óvoda. Egyébként lengyelül przedszkole az ovi, ami iskola előttit jelent, de benne van az  iskola szó, és nem is titkolják, hogy inkább „előiskola” a hely. Apukám szerint itt legalább nem hazudnak, bevallják, hogy tanítanak írni, számolni…. Tehát nemcsak játék van a gyerekeknek, hanem foglalkozásokat is tartanak nekik. Angol óra mindig van. Van anyanyelvi tanár is, de ő vagy 2 hete ment haza Kanadába, nem tudom, mikor jön helyette más. Mellette pedig két óvónő tart még angol órát. Az órák azért játékosan telnek, énekelve, mesét olvasva, rajzolgatva, de azért mindig tanítanak új szavakat, elismételtetik a gyerekekkel, sőt a rajzhoz van, hogy írni is kell címet, vagy legutóbb, amit már túlzásnak tartottam az volt, hogy a gyümölcsneveket kellett kikeresni a szóhalmazból, amihez már tényleg kell tudni olvasni. De inkább én mutogattam meg nekik, hogy mit húzzanak ki. A gyerekek annyira nem is szeretik ezeket az órákat, van, hogy ha bejön az angol tanár, akkor mondják, hogy neeeeee/ vagy inkább hogy "nyeee"/. Érthető azt hiszem, miért. Viszont nekem be kell ismernem, jól jön, hogy egy-két dolgot tudnak angolul, mert legalább valamit tudok velük beszélgetni. Ha megkérdezem, mit rajzolt, el tudják mondani, hogy kutyát, macskát, szörnyet, mamát, papát. És étkezéseknél is mondják, hogy mit szeretnének: „Me, water.” (Nekem, vizet J) Mellesleg van egy kislány, akivel az anyanyelvi tanár külön is foglalkozott, ő egész jól beszél angolul, simán elmagyarázta nekem, hogy hány fős családot rajzoljak, ki hány éves legyen. Csak soha nem tetszett neki az emberkék mérete.

Egy napom úgy zajlik az oviban egyébként, hogy megérkezés után megnézzük a beosztást, és indulunk is a kijelölt csoportunkhoz. Így aztán van, hogy a Katicákkal, máskor meg a Macikkal töltjük időnk nagy részét és veszünk részt a csoport életében. Reggelivel kezdődik a nap, ott tányér pakolás, tea-víz öntögetésben tudok segíteni, de többnyire csak üldögélek és nézem, ahogy esznek. Ez időnként elég rossz, én is megéhezem. J Ezután a csoportszobákba megyünk, ahol mindig van egy kis beszélgetés, irányított játék az óvónőkkel. Ezekből nem sokat értek, maximum annyit, hogy minden hét valamilyen tematikus hét (kalóz, Afrika stb.) és általában ezekről beszélgetnek. Majd egy kis szabad játék után tízórai következik. Utána vagy az udvarra megyünk, vagy vissza a terembe. Amikor a gyerekek kedvükre játszhatnak, én általában elüldögélek valahol, mivel nem tudunk, beszélgetni a játék sem megy annyira. Viszont időnként azért leülök melléjük és megmutogatják a játékaikat. Sőt úgy érzem egyre jobban megkedvelnek, mert már az egyik fiúval többször passzolgattuk a labdát az udvaron, és egy lánnyal pedig tucatszor játszottunk már amőbát, de csak egy kis változatát, nem a nagy, teljes papírt használóst. Így kevésbé érzem kihívásnak, de azért én is meglepődöm, amikor akaratom ellenére győz le. J Érdekes figyelni is, ahogy játszanak, rajzolnak, beszélgetnek. Néha-néha felrémlik fejlődéslélektani tanulmányomból egy kép, de ugyanolyan hamar vissza is hullik. Remélem azért nem volt hiába való a tanulás és ennek a 3 hónapnak is meglesz az értelme. Ennek ellenére elboldogulok valahogy a gyerekekkel is, a mosoly mindenhol ugyanolyan széles tud lenni és az öröm jele. (Ugye kedves Ekman és társai? J) (- csakhogy lássa mindenki nem felejtek olyan hamar pszichoból J )

Aztán a nap folyamán még több játékban veszek részt, vagy nézem, és még több evést nézek végig. Érdekesség, hogy az ebédet két részletben fogyasztják itt el. Először dél környékén leves jön, majd 2 felé a főfogás. Ételekkel most nem húzom a karakterek számát, külön bejegyzést igényel, de minden esetre nagyon jól főznek a konyhán. Majd ismét a szobákba megyünk, esetleg az udvarra, vagy a medencéhez. Mert hát itt ilyen is van. Nem úszómedence, hanem egy felállítható, de azért arra pont jó, hogy mikor a gyerekek benn pancsolnak és engem fröcskölnek, akkor az irigység öntsön el engem. Majd általában 1 órakor félórás ebédszünetünk van a horvát fiúval, ami pont elég arra, hogy megebédeljünk mi is, egy kicsit fújjunk, majd még egy picit eltöltsük az időt valamelyik csoportban. Szeretem az ovit, és bár nem igazán érzem magam mindig hasznosnak, de ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban megismerek mindenkit és ez lelkesít. Még annyi mindent tudnék írni, de félek ha ezt most mind levésném, senki nem olvasná el, főleg nem ha meglátná milyen hosszú bejegyzés lett belőle. Így majd később visszatérek rájuk. J