Ami igazából csak 6 „kőkemény” munka. Ám ha hozzá vesszük az
utazást, akkor megvan a 8 óra. Ugyanis az óvoda, ahol dolgozgatok, Krakkó egyik
külvárosában van és kb. 1 óra alatt érek ki a szállásomtól. Közben utazom
villamoson, aztán meg a horvát fiúval közösen folytatjuk utunkat buszon. Szerencsére elég jó a tömegközlekedés itt,
nem kell sokat várni egy-egy villamosra és a buszok sem zsúfoltak. Érdekesség,
hogy jegyet szinte mindig automatából tud az ember venni, nagyon-nagyon ritka,
hogy a sofőrtől vesznek az emberek. A buszokra bárhol felszállhat az utas, nem
a vezető hitelesíti a jegyet, hanem lyukasztani kell mindenhol. Ellenőrök pedig
bárhol felszállhatnak és ellenőrizhetnek, de ők legalább tudnak angolul, nem
úgy, mint az irodában, ahol bérletet kellett vennem. Szóval az utazás egész
kellemes, ahhoz képest, hogy reggel van, de mindig felvidít, hogy
elhaladunk az Irgalmasság Bazilika előtt és láthatom a nagy tornyát. A buszos
úton meg egy-két érdekességet is észrevettem már. Például tábla jelzi, hogy hol
található meg Krystina, de őt csak akkor keresse fel valaki, ha aludni akar
nála. Ugyanis Krystina egy hotel. J
Aztán a Kopárnak (10-es út, étterem-csárda, ami után le kell szállni az
egyetemhez Piliscsabán) van egy kistestvére. Mini Koparka-nak hívják és
kotrógépet lehet bérelni. Egy szóval az utazás eltelik valahogy, nem olyan
hosszú.
Az óvoda egy magán ovi, és hivatalosan angol-művészeti
óvoda. Egyébként lengyelül przedszkole az ovi, ami iskola előttit jelent, de
benne van az iskola szó, és nem is titkolják, hogy inkább „előiskola” a hely. Apukám
szerint itt legalább nem hazudnak, bevallják, hogy tanítanak írni, számolni….
Tehát nemcsak játék van a gyerekeknek, hanem foglalkozásokat is tartanak nekik.
Angol óra mindig van. Van anyanyelvi tanár is, de ő vagy 2 hete ment haza
Kanadába, nem tudom, mikor jön helyette más. Mellette pedig két óvónő tart még
angol órát. Az órák azért játékosan telnek, énekelve, mesét olvasva,
rajzolgatva, de azért mindig tanítanak új szavakat, elismételtetik a
gyerekekkel, sőt a rajzhoz van, hogy írni is kell címet, vagy legutóbb, amit
már túlzásnak tartottam az volt, hogy a gyümölcsneveket kellett kikeresni a
szóhalmazból, amihez már tényleg kell tudni olvasni. De inkább én mutogattam
meg nekik, hogy mit húzzanak ki. A gyerekek annyira nem is szeretik ezeket az
órákat, van, hogy ha bejön az angol tanár, akkor mondják, hogy neeeeee/ vagy inkább hogy "nyeee"/. Érthető
azt hiszem, miért. Viszont nekem be kell ismernem, jól jön, hogy egy-két dolgot
tudnak angolul, mert legalább valamit tudok velük beszélgetni. Ha megkérdezem,
mit rajzolt, el tudják mondani, hogy kutyát, macskát, szörnyet, mamát, papát.
És étkezéseknél is mondják, hogy mit szeretnének: „Me, water.” (Nekem, vizet J) Mellesleg van egy
kislány, akivel az anyanyelvi tanár külön is foglalkozott, ő egész jól beszél
angolul, simán elmagyarázta nekem, hogy hány fős családot rajzoljak, ki hány
éves legyen. Csak soha nem tetszett neki az emberkék mérete.
Egy napom úgy zajlik az oviban egyébként, hogy megérkezés
után megnézzük a beosztást, és indulunk is a kijelölt csoportunkhoz. Így aztán
van, hogy a Katicákkal, máskor meg a Macikkal töltjük időnk nagy részét és
veszünk részt a csoport életében. Reggelivel kezdődik a nap, ott tányér
pakolás, tea-víz öntögetésben tudok segíteni, de többnyire csak üldögélek és
nézem, ahogy esznek. Ez időnként elég rossz, én is megéhezem. J Ezután a
csoportszobákba megyünk, ahol mindig van egy kis beszélgetés, irányított játék
az óvónőkkel. Ezekből nem sokat értek, maximum annyit, hogy minden hét
valamilyen tematikus hét (kalóz, Afrika stb.) és általában ezekről beszélgetnek.
Majd egy kis szabad játék után tízórai következik. Utána vagy az udvarra
megyünk, vagy vissza a terembe. Amikor a gyerekek kedvükre játszhatnak, én
általában elüldögélek valahol, mivel nem tudunk, beszélgetni a játék sem megy
annyira. Viszont időnként azért leülök melléjük és megmutogatják a játékaikat.
Sőt úgy érzem egyre jobban megkedvelnek, mert már az egyik fiúval többször
passzolgattuk a labdát az udvaron, és egy lánnyal pedig tucatszor játszottunk
már amőbát, de csak egy kis változatát, nem a nagy, teljes papírt használóst.
Így kevésbé érzem kihívásnak, de azért én is meglepődöm, amikor akaratom ellenére
győz le. J
Érdekes figyelni is, ahogy játszanak, rajzolnak, beszélgetnek. Néha-néha
felrémlik fejlődéslélektani tanulmányomból egy kép, de ugyanolyan hamar vissza
is hullik. Remélem azért nem volt hiába való a tanulás és ennek a 3 hónapnak is
meglesz az értelme. Ennek ellenére elboldogulok valahogy a gyerekekkel is, a
mosoly mindenhol ugyanolyan széles tud lenni és az öröm jele. (Ugye kedves
Ekman és társai? J) (-
csakhogy lássa mindenki nem felejtek olyan hamar pszichoból J )
Aztán a nap folyamán még több játékban veszek részt, vagy
nézem, és még több evést nézek végig. Érdekesség, hogy az ebédet két részletben
fogyasztják itt el. Először dél környékén leves jön, majd 2 felé a főfogás.
Ételekkel most nem húzom a karakterek számát, külön bejegyzést igényel, de
minden esetre nagyon jól főznek a konyhán. Majd ismét a szobákba megyünk,
esetleg az udvarra, vagy a medencéhez. Mert hát itt ilyen is van. Nem úszómedence,
hanem egy felállítható, de azért arra pont jó, hogy mikor a gyerekek benn
pancsolnak és engem fröcskölnek, akkor az irigység öntsön el engem. Majd
általában 1 órakor félórás ebédszünetünk van a horvát fiúval, ami pont elég
arra, hogy megebédeljünk mi is, egy kicsit fújjunk, majd még egy picit
eltöltsük az időt valamelyik csoportban. Szeretem az ovit, és bár nem igazán
érzem magam mindig hasznosnak, de ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban
megismerek mindenkit és ez lelkesít. Még annyi mindent tudnék írni, de félek ha
ezt most mind levésném, senki nem olvasná el, főleg nem ha meglátná milyen hosszú
bejegyzés lett belőle. Így majd később visszatérek rájuk. J
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése