Az óvodában napról napra otthonosabban mozgok. A legtöbb
gyerek nevét már tudom. Persze nincs olyan nehéz dolgom, mivel sok ugyanolyan
nevű fiú, lány jár az oviba. Például Kubából minden csoportban van egy
biztosan, de a Franek is elég népszerű. A lengyelek szeretik rövidíteni a
neveiket, ugyanis a legtöbbször a beceneveiken szólítják egymást. A Kuba a
Jakubból jön ( a Jakub még egyszer nem hangzott el), a Franek pedig a
Franciszekből. De minden névre és emberre igaz ez. A Gabriellatól elkezdve, a
Lenan át, egészen az Adamig, és az óvónők egymást is a rövidebb neveiken
hívják. Egyébként a lengyelek is tegezik, magázzák egymást, a Pani-t használják
a nőknél az Önre (vagy inkább a Miss/Ms/Missis-re, mivel a név előtt szerepel,
a gyerekek is így szólítják az óvónőket pl. Pani Magda) és a Pan-t pedig a
férfiakra, de abból nincs sok az oviban. J
Mostanra már a napirendet is megszoktam, de a nagy zsivajokhoz kevésbé szoktam
hozzá. Ebédszünetben örülök, ha nagy ritkán üres az ebédlő és csend van.
J
A gyerekek is nagyobb bizalommal vannak hozzám, jobban ismernek,
és gyakrabban kérnek meg, hogy segítsek ebben-abban. Vegyek le valamit a
polcról, menjek le velük és hozzuk fel együtt a lent felejtett játékot, adjak
még a fagyiból, pudingból, levesből… (Ha valami igazán finom van, akkor akár
képesek és átnyúlnak mindenen, bele a tálba, amiből osztogatnám az ételt. És
néha kiabálnak is, hogy menjek már vele oda: Zita,Zita… Lody, lody… azaz fagyi,
fagyi…… én meg elepedek egy gombócért közben……J
) Van egy-két lány, akik nagyon aranyosak velem, időnként jönnek és hozzám
bújnak, vagy az ölembe ülnek. És mondták már, hogy I love you. J Egyik reggel pedig az
egyikőjük úgy fogadott, hogy megfogta a kezem és azt mondogatta, hogy a
testvére vagyok. De a fiúk is jobban kedvelnek, van egy kissrác, aki állandóan
valami csínyen töri fejét, szegényt gyakran felállítják a foglalkozásokról és
az ajtó mellől kell végignéznie, amíg a többiek valamit ügyködnek. Eleinte ő is
mindig elküldött, hogy NO, NO, pedig csak segíteni akartam, de most már ő is megkér,
ha kell valami, például ha kérdezem, hogy Water? - kérnek-e vizet ebédnél,
akkor készségesen tartja a poharát. Egy másik fiú pedig az asztalnál
rajzolgatott valami Angry birds-öset, én mellette ültem, ő pedig időnként lengyelül
magyarázott valamit, hogy mi történik éppen. Mert nemcsak képet csinált, hanem
eljátszotta papíron az eseményeket. Nekem meg eszembe jutott, hogy gyerekeknél
a rajzolás az élménnyel jár együtt, nem a kép minősége, a rajz a fontos, hanem
az, amit átél vele, például, hogy hány pontot ér el,ha lelövi azt a malacfejű
szörnyet. Aztán felálltam, hogy menjek haza és a kisfiú felnézett, hogy hova
megyek, mire mondtam, hogy mennem kell. Úgy látszik én is részese voltam a
játéknak, hisz feltűnt neki, hogy felállok.
A héten azonban a szokásosnál több élményben volt nekem is
részem az oviban. Ugyanis a gyakornokoknak kell tartaniuk az országukról
valamiféle előadást, foglalkozást. Nekem is elérkezett a pillanat, hogy ezt
megtegyem. Először is plakátot kellett készítenem. Igyekeztem olyan képeket
választani, amik a gyerekeknek is érdekesek lehetnek. A pulit külön meg kell
említenem, mert nemcsak érdekes, hanem elfogult is vagyok vele kapcsolatban,
hisz a saját kutyánk is puli, szóval ezzel az állattal még később is
találkozhattak a gyerekek. J
Az ovi egyik bejárati ajtajára került ki a plakát kedden, így mindenki
tudhatta, hogy valami lesz majd pénteken. Mentor óvónőnktől kaptam útmutatást,
hogy mit is kellene csinálnom pontosan. Egy prezentációval kellett készülnöm,
sok képpel, érdekességgel (mégiscsak gyerekekről van szó), és valami kis
foglalkozással. A héten ezzel foglalkoztam, lelkesen készítettem a PowerPoint
bemutatót, kiélhettem minden fantáziámat és végre berakhattam egy-két animációt
a diavetítésbe, például, beúszik, belebeg, pörög egy-egy kép. (Mert azért hogy
nézne ki egy-egy komoly, tudományos pszichológiai referátumom ilyenekkel? De
azért az időnkénti viccesebb képeim ellenére nem panaszkodhatom. J ) Csütörtökre
nagyjából be is fejeztem a munkát, kitaláltam, hogy mi lesz a foglalkozás, mi
tetszhet a gyerekeknek. Aztán csütörtök délután kb. félórával a munka befejezése
előtt ért egy kis meglepetés. Újabb dekoráció! A technika amúgy sem a kedvenc a
családban. J
Egy idősebb nő, aki az oviban dolgozik, és nem tud angolul, arra kért, hogy
csináljak újabb dekorációt péntekre, ugyanis van egy kissarok, ahol mindig az
aktuális témájú hétnek megfelelő jópofa dolgokat készítenek az óvónők. Szóval a
hölgy mutogatta a sarkot, mások segítségével én is megértettem, hogy mit akar.
Megkért más óvónőket is, hogy segítsenek, de ők nem repestek az örömtől, hogy
egy olyan országról csináljak valamiféle dekorációt, amit nem is ismernek. Én
pedig elég ideges lettem; tőlem várnak valami kreatívat, ott, abban a
pillanatban! Ha legalább több időm lett volna! De másnap reggelre készíteni
kellett valamit. Első kétségbeesésemben a magyar zászlón (és pulin) kívül nem sok minden jutott az
eszembe. Az egyik óvónővel ötleteltünk valamit, ő azt mondta, nyomtat egy-két
képet, én pedig délután készítek valamit. Miután ezt megbeszéltük, gyorsan
csináltam egy zászlót a sarokba, majd összeszedtem cuccaimat és elindultam
vásárolni, hogy készítsek valami kis díszítést. Persze használhattam volna az
ovi kellékeit is, de leginkább arra jött jól ez az idő, hogy kiötöljem, mihez
kezdjek. Jött egy-két ötletem és annyira nem bonyolítottam túl. Miután vettem
egy pár cuccot, visszabuszoztam az oviba, fél hat körül, ekkor mentek el az
utolsó gyerekek és a takarító személyzet készülődött utolsó munkájára aznap. Én
meg fogtam magam és felmentem az egyik üres csoportszobába és neki álltam
bütykölni. Szépen sütött a lemenő nap, ekkora már meg is nyugodtam, kevésbé zavart, hogy az utolsó pillanatban várnak tőlem valamit, céltudatosan vágtam, ragasztottam. Munkám közben csupán egy apuka és fia zavart
meg, egy játékot vesztettek el, illetve Hitchcock egyik madara akart berepülni,
pontosabban ráülni a ferde ablakra, de valószínűbb, hogy a Szentlélek jött
segítségemre. J
Később pedig a takarítónők kezdték el munkájukat fenn, és nagyon megértőek és
barátságosak voltak velem. Pár órán belül el is készült a mű, másnap még egy-két
nyomtatott fotóval egészült ki. Csináltam zászlót, színes szalagokból is,
pulikutyát, leegyszerűsített Szentkoronát, Dunát a sálamból és a Lánchidat plakáton
alkottam meg (ez többeknek tetszett). Így aztán végülis lett valami, nem olyan
profi, mint amilyet az óvónők szoktak csinálni, de hát én nem is ebben vagyok
jó. (Sajnos ha magyar verset, vagy a bogbejegyzésemet teszem ki, azt nem
hiszem, hogy értékelték volna J
) A hölgy, aki fontoskodva kért meg, hogy ezt megtegyem, végül megköszönte. A
további izgalmat az jelentette még, hogy nem tudtam, hány foglalkozást kellene
tartanom, milyen csoportoknak. De még épp időben, péntek este, 10 óra után, azt is megtudtam.
Majd elérkezett az én napom, péntek. Reggel egy jó kis
lengyel pereccel szereztem magamnak erőt, és készültem az előadásomra. Két
kiselőadást tartottam, először a nagyobbaknak, összesen 4 csoportnak fél órát,
majd a kisebbnek, 2 csoport, 20 perc. Kaptam projektort, volt vászon, amire
lehetett vetíteni. A gyerekek leginkább ezt élvezték. A projektor előtt ültek,
így a kezeikkel, testükkel belenyúlhattak a képbe, még a vetítésem előtt, nagy
élmény volt nekik. Aztán elkezdtem mutogatni a képeket, pár megjegyzéssel, az
angoltanár fordított is. Olyan sokat nem mondtam, nagy zsivaj volt, a
gyerekeknek nagyon tetszettek a képek, úgy éreztem sikerült jókat választanom. Láthatták
Sopront, az egyetememet, pulit, és tettem be egy-két személyes fotót is, amiken
nagy örömmel ismertek fel a kicsit, kiabáltak és mutogattak, hogy Zita, Zita. J Körbeadtam egy Rubik
kockát, az is tetszett nekik, volt egy kis zene is és a végén foglalkozásként
néptáncoltunk. Mutattam egy-két általam is rég elfeledett lépést, az ovisok meg
ugrabugráltak. Jó volt látni őket is és az óvónőket is, ahogy magyar népzenére
ropják. Ezután ez a csoport rajzolt is jó pár képet Magyarországgal
kapcsolatban, főleg zászlókat, Dobos tortát, de láttam Puskás Öcsit is és a
Balatont is, amiről kiderült, hogy már elég sokan voltak ott a gyerekek és
óvónők közül is. A kisebbeket annyira nem kötötték le a képek, de a Rubik kocka
és a tánc szerintem még nekik is tetszett. Ezek után mondta pár óvónő, hogy
szerintük szuper volt, én is úgy érzem, hogy rendben volt az egész. De az
biztos a horvát fiúnak már könnyebb dolga lesz, kitapostam előtte az utat.
Szóval szerintem sikeresen bemutattam kis hazámat a kis
lurkóknak és szerintem élvezte is mindenki. Kedvenc csoportomból a bemutató
után odajött hozzám egy-két lány, és mondták nagy szemekkel, lágyan, hogy „
Zita, I love you!” Egyikőjük pedig azt hitte, már megyek haza, mutogatta, hogy
utazom autóval és igen szomorúnak tűnt, de mikor mondtam, hogy nem megyek még,
nagyon megörült ennek. És én is annak, hogy valami kis aprócska nyomot hagyok
bennük, mégha el is fog ez halványulni, amint kiteszem a lábam az országból.
Végezetül pedig csak hab a tortán, hogy a sikeres hét után, a család látogatása
elmúltával belázasodtam még aznap este…..
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése