Hát, elmúlt ez a három hónap is. Gyors volt, pedig nem annak
éreztem az elején, szép volt, élményekben, kalandokban gazdag. Olyan sok minden
történt, hogy nehéz lenne felsorolni. Annyi biztos, sikerült 88 napot egy
idegen országban, egyedül eltöltenem (ennyi idő alatt a Földet is megkerülhettem
volna J).
És érdekes módon nem is volt sok problémám, úgy érzem be tudtam illeszkedni.
Felvettem az itteni ritmust, sok mindent megértek már a lengyelből is,
megismertem egy gyönyörű szép várost, ismerősöket szereztem, gyerekeket,
felnőtteket egyaránt. J
Nagyon közel áll, hozzám a lengyel mentalitás és úgy gondolom, van is mit
tanulni tőlük. A múltjuk ápolásában, hitükben, a családi és egyéb értékekben.
Nemcsak egy új kultúrába pillanthattam be, hanem saját magamat is próbára
tettem. Helyt kellett állni a mindennapokban és nem mehettem haza hétvégente,
hogy kicsit elfelejtsek magamról gondoskodni; fel kellett találni magamat. A
gyerekek új, de azért ismerős világát fedeztem fel és segítettem az óvónőket;
dolgoztam, olyan formában, ahogy eddig még nem. Közben pedig tanultam, olyasmiket,
amiket nem a könyvekből tanul az ember. Ám a legnagyobb meglepetésem az volt,
hogy egyfajta önismereti kurzusnak is jó volt Krakkó. Kicsit megláttam magamat kívülről,
sok dologban jobban látom magamat és tudom, hogy miben kell még fejlődnöm.
Ma volt az utolsó napom az oviban, és nagyon élveztem.
Szinte minden csoportban eltöltöttem egy kis időt, utoljára még láthattam az
összes kedves kis arcot. Aztán pedig volt egy kis búcsúztatóm is. Mindenki
összegyűlt az egyik csoportszobában, az angol tanár elköszönt mindenki nevében
tőlem, majd a vezetők is, akiktől ajándékot is kaptam. De az igazi ajándékok,
azok a gyerekektől kapott rajzok voltak. J
A három nagyobb csoport, akikkel a nyarat töltöttem, rajzolt nekem. Nagyon
megható volt, ahogy odaadták nekem a gyerekek azokat, utána pedig megöleltek
engem. Ám nem egyesével, hanem mindenki egyszerre ölelt meg. J Majd ledöntöttek a
lábamról, úgy tolongtak körülöttem. Nagyon édesek voltak, alig akartak
elengedni, és olyan kedvesen mondogatták a nevemet. Sokat tanultam tőlük és róluk, én nem fogom
elfelejteni őket, még ha ők el is fognak engem. Három hónap alatt sok kis
barátot szereztem és a tartózkodó fiúkkal is sikerült jobb kapcsolatot
kiépíteni. Talán erre vagyok a legbüszkébb, hogy akik kezdetben állandóan
elküldtek, nem akarták, hogy segítsek, közeledjük feléjük, mostanra már
elfogadtak, sőt sokszor kérték már a segítségemet is, megszűntem idegen lenni
számukra! Nagyon fognak hiányozni!
Szóval eltelt ez a gyakorlat, holnap haza utazom. A
Sopron-Budapest-Krakkó kör bezárul, mikor ismét Sopronban leszek, és
elkezdődök, mikor felköltözöm Pestre, megkezdeni az új félévet az egyetemen. Mert
az biztos, hogy megint elkezdődik valami egészen ismeretlen, és azt is
megígérhetem, hogy a blogot sem fogom abbahagyni. Már csak azért sem, mert mint
tudjuk napi 15 perc naplóírás a stresszel való megküzdésben eredményes
(Pennebaker), így lelki egészségem érdekében is jót fog tenni, ha egy kicsit írogatok.
:D Más részt pedig új kalandok kezdődnek fővárosunkban és folytatódnak
februártól egy másik világvárosban, Varsóban. Mert hát ezek után hova máshova
mehetnék Erasmusszal tanulni? J
Végül egy-két érdekesebb képpel búcsúzom.
|
Wawel katedrális |
|
A Flórián kapu mellett |
|
Barbakán |
|
Esti fényben a Mária templom és szomszédsága |
|
Keresztapa Krakkóban |
|
Elfeledettnek hitt néptánc tudásom oktatása :) (Magyarországról szóló bemutatómon) |
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése