Kalandozás Krakkóban: Egyszer véget ér...

Hát, elmúlt ez a három hónap is. Gyors volt, pedig nem annak éreztem az elején, szép volt, élményekben, kalandokban gazdag. Olyan sok minden történt, hogy nehéz lenne felsorolni. Annyi biztos, sikerült 88 napot egy idegen országban, egyedül eltöltenem (ennyi idő alatt a Földet is megkerülhettem volna J). És érdekes módon nem is volt sok problémám, úgy érzem be tudtam illeszkedni. Felvettem az itteni ritmust, sok mindent megértek már a lengyelből is, megismertem egy gyönyörű szép várost, ismerősöket szereztem, gyerekeket, felnőtteket egyaránt. J Nagyon közel áll, hozzám a lengyel mentalitás és úgy gondolom, van is mit tanulni tőlük. A múltjuk ápolásában, hitükben, a családi és egyéb értékekben. Nemcsak egy új kultúrába pillanthattam be, hanem saját magamat is próbára tettem. Helyt kellett állni a mindennapokban és nem mehettem haza hétvégente, hogy kicsit elfelejtsek magamról gondoskodni; fel kellett találni magamat. A gyerekek új, de azért ismerős világát fedeztem fel és segítettem az óvónőket; dolgoztam, olyan formában, ahogy eddig még nem. Közben pedig tanultam, olyasmiket, amiket nem a könyvekből tanul az ember. Ám a legnagyobb meglepetésem az volt, hogy egyfajta önismereti kurzusnak is jó volt Krakkó. Kicsit megláttam magamat kívülről, sok dologban jobban látom magamat és tudom, hogy miben kell még fejlődnöm.

Ma volt az utolsó napom az oviban, és nagyon élveztem. Szinte minden csoportban eltöltöttem egy kis időt, utoljára még láthattam az összes kedves kis arcot. Aztán pedig volt egy kis búcsúztatóm is. Mindenki összegyűlt az egyik csoportszobában, az angol tanár elköszönt mindenki nevében tőlem, majd a vezetők is, akiktől ajándékot is kaptam. De az igazi ajándékok, azok a gyerekektől kapott rajzok voltak. J A három nagyobb csoport, akikkel a nyarat töltöttem, rajzolt nekem. Nagyon megható volt, ahogy odaadták nekem a gyerekek azokat, utána pedig megöleltek engem. Ám nem egyesével, hanem mindenki egyszerre ölelt meg. J Majd ledöntöttek a lábamról, úgy tolongtak körülöttem. Nagyon édesek voltak, alig akartak elengedni, és olyan kedvesen mondogatták a nevemet. Sokat tanultam tőlük és róluk, én nem fogom elfelejteni őket, még ha ők el is fognak engem. Három hónap alatt sok kis barátot szereztem és a tartózkodó fiúkkal is sikerült jobb kapcsolatot kiépíteni. Talán erre vagyok a legbüszkébb, hogy akik kezdetben állandóan elküldtek, nem akarták, hogy segítsek, közeledjük feléjük, mostanra már elfogadtak, sőt sokszor kérték már a segítségemet is, megszűntem idegen lenni számukra! Nagyon fognak hiányozni!

Szóval eltelt ez a gyakorlat, holnap haza utazom. A Sopron-Budapest-Krakkó kör bezárul, mikor ismét Sopronban leszek, és elkezdődök, mikor felköltözöm Pestre, megkezdeni az új félévet az egyetemen. Mert az biztos, hogy megint elkezdődik valami egészen ismeretlen, és azt is megígérhetem, hogy a blogot sem fogom abbahagyni. Már csak azért sem, mert mint tudjuk napi 15 perc naplóírás a stresszel való megküzdésben eredményes (Pennebaker), így lelki egészségem érdekében is jót fog tenni, ha egy kicsit írogatok. :D Más részt pedig új kalandok kezdődnek fővárosunkban és folytatódnak februártól egy másik világvárosban, Varsóban. Mert hát ezek után hova máshova mehetnék Erasmusszal tanulni? J

Végül egy-két érdekesebb képpel búcsúzom.