Kalandozás Krakkóban: Az igazi kalandok

Valójában nem annyira kalandos ez a krakkói ittlét, mint amennyire a blog címe sejteti. Nem volt részem fergeteges bulikban, nem vesztem el az utcák sűrű forgatagában, eddig még az ukrán maffia sem talált meg, nem estem bele a Visztulába, és még a krakkói sárkány sem rabolt el. (Az ő történetét később írom meg.) Azonban rájöttem, hogy nem is az efféle események jelentik itt, nekem a kalandokat, hanem a finomabb emberi, természeti, városi rezdülések. Ezek az igazi kalandok.

Fantasztikusak a lengyel emberek, már idejöttemkor is milyen kedvesen elvezett az a bácsi és néni az oviba, akikről már írtam régebben. Az óvónők is rendkívül aranyosak, a gyerekek pedig még inkább ennivalóak. J De az egyre jobban megismert óvodai arcok mellett akad egy-két rövidebb, de ugyanúgy felejthetetlen találkozás is. Első útjaim során nem volt nálam még elég apró a buszra és fel kellett váltanom egy nagyobb összeget. Egy férfi viszont csak úgy adott volna nekem egy marék aprót. Nagyon kedvesen nyújtotta felém, de persze nem fogadhattam el; ám nagyon meglepett a kedvessége.

A Rynek Glównyn tett „kalandozásaim” között pedig nemcsak a Tour de Pologne-t könyveltem el, hanem egy olasz idős úrral való beszélgetésemet is. Leültem a téren és vártam, hogy elhangozzon a heynal (trombitaszó), mikor csatlakozott hozzám egy férfi. Színes ingben volt, rózsafüzért morzsolgatott a kezében, és aztán kiderült, hogy olasz nyugdíjas és a nyaralását töltötte itt. Kicsit beszélgettünk, több nyelven is, mivel ő nem beszélt annyira jól angolul, a német nekem ment kevésbé jól, bizonyos dolgokat pedig olaszul mondott a férfi és volt, amit megértettem. (Nem hiába tanultam egy keveset ebből a nyelvből is. J) Ez a találkozás még az első hónap legelején történt és akkor jelnek éreztem, hogy igenis izgalmas lesz ez a nyár. Aztán később mikor a tóra mentem sütkérezni, szintén szóba elegyedtem egy férfival. (Amíg úszott, addig vigyáztam a cuccaira, így kezdtünk el beszélgetni.) Ő lengyel volt, és kiderült, hogy ő a Radírpók. J Legalábbis hasonló munkát végez; az utcai graffitiket tünteti el, tisztítja a várost.

Ezeknél persze rövidebb, de nem kevésbé érdektelen kalandjaim is voltak. Például ilyen volt elmagyarázni az angolul nem tudó portásnak, hogy melyik kulcs az enyém, vagy mosni szeretnék, de mára már tudja a legtöbb portás, melyik az én szobám és ez elég jó érzés, hogy tudják ki vagyok. Az is élmény marad, amikor a fényre bejött bogarakat csapkodtuk a plafonon a papucsainkkal szobatársammal és a nyomuk azóta is látszódik. :D És akár azt a képet is említhetem, amit iskolakezdés előtt pár nappal láttam az ablakomból látható iskola udvarán. A tanárok, nővérek (egyházi suli) felsorakoztak a kitett poroltók előtt. Biztos készültek az évre, eligazítást kaphattak. Gondoltam lefényképezem őket és képaláírásnak ezt teszem ki: „Tűz és balesetvédelmi oktatásban részesültem.” J És az is kedves emlék, amikor öcséim a koli ablakból lesték az apácákat. Természetesen szép pillanatként őrzők egy futó mosolyt is egy kedves apácától ( nem az előbb említettek egyike!), vagy a buszon utazó nénikéket és anyukákat a kisbabájukkal. Vagy a gyümölcsöst, aki szintén nem igazán beszélt angolul, de nagyon segítőkész volt és még mielőtt megvettem volna a szilvát megkóstoltatta velem. És ebből is látszik, a nyelvi akadályok nem jelentenek a lengyeleknek problémát, de (persze) a legtöbbet használt szavuk megegyezik a miénkkel. (kurwa- ugye nem kell lefordítanom; egyébként megérkezésemkor is ez a felirat fogadott valamelyik faluban a vonatút során).

És itt van a horvát fiú is, akivel mindig kitárgyaljuk az időjárást. Ennyit szerintem még nem beszéltem erről a témáról, de vele lehet erről dumálni. Neki különösen fura a sok eső, meg a hűvösebb éghajlat. Vagy az is élmény volt, amikor egymás után kétszer is taxival jött az oviba, mert nem érte el a villamost. De nem feledem azt sem, hogy szegény, rosszul hosszabbítatta meg a bérletét és megbüntették. Ám csak akkor volt hajlandó fizetni, amikor a rendőrök is kijöttek. J

Mindemellett kaland volt az is, amikor sétálni indultam, de az első 100 méteren rám szakadt az addigi legnagyobb eső, és mindenem elázott. Az új szandálomat is felavattam ezáltal, de legalább igazi, gyönyörű szivárványt láthattam. Emellett, a természet szépségei közé tartozik még a Visztula, ami mindössze egy köpésre van a kollégiumtól, és örök kaland marad nekem. És még mindig megfejtésre vár, hogy mit keres egy felfordított műanyag malac a vízen. J A dombi kilátást pedig azóta se feledem.

A várost is már egész magaménak érzem, nagyon élhető, nagyon szerethető hely. És büszkeséggel tölt el, hogy már többen kértek útbaigazítást tőlem (mintha én igazi lengyelként néznék ki), de csak az angolul beszélő turistákat tudtam elirányítani (remélem jó irányba). És lassan már nemcsak a nagy és híresebb épületeket veszem észre, hanem az apróbb részleteket is, amelyek mellett időnként otthon is elmegy az ember. Pedig azért érdemes odafigyelni. Mert ránk is figyelnek. Az oszlopot tartó Atlaszok, vagy csak a bambuló angyalok, de rám nevetnek a Posztócsarnok érdekes arcai is.

Végezetül el kell, hogy mondjam, ezek a kalandok már tavaly kezdődtek, mikor a családdal egy hetet töltöttünk szintén Krakkóban. Akkor is roppant kedvesek voltak a szállásadóink J és pár percig igen értetlenül álltunk afelett a tény felett, hogy egyéni turistáknak ingyenes a belépés Auschwitzba, vagy pedig arra a hölgyre is gondolhatok, aki Wieliczkában vezette a csoportunkat és szerényen úgy fogalmazott egyik hazai hősükről, hogy az úgy is csak nekik, lengyeleknek fontos. Innét üzenjük, hogy ez nem igaz, nem csak nekik!

És a sort még folytathatnám. Sok szép, apró, csendes kalandban volt részem, amik ha meg is halványulnak idővel, arra megtanítottak, hogy vegyem őket észre, mert bearanyozzák ((és nem árnyalják)) a néha igencsak szürke hétköznapjainkat.